2017. augusztus 20., vasárnap

3. levél - Esöjáték

Szia,

Képzeld ma zuhog az eső. Imádom az eső illatát, de hát ezt pont Neked nem kell elmondanom, leírnom. El sem hiszed micsoda megnyugvás csak itt ülnöm, a hideg ablakpárkának támaszkodva, s csodálnom a gyorsan, rohanva legördülő esőcseppek sajátos mozgását. Némelyik már az út felénél elfogynak. Ezek emlékeztetnek önmagamra. Mert úgy érzem én is csak az utam feléig értem el. 
Mikor ezt olvasod már nem vagyok. Én is elfogytam. Csak egy apró kis vízfolt vagyok a hideg üvegfelület közepén, amit majd a felkelő nap varázsa gyorsan elpárologtat. Mond csak, kínozlak ezzel? Hogy minduntalan mohón csak  halálomról kérdezlek. Igen? Akkor ne haragudj, csak tudod, nagyon félek. Valójában nem is a haláltól, hanem attól, hogy most kell mennem. Tudom, hogy nem játszhatom Istent, nem mondhatom, hogy az én döntésem helyes és igazságos, hogy az egésznek itt van az ideje, mert nem az, nem igaz. A döntésem önző, zsarnoki, gyáva és gusztustalan. Mindig is elítéltem azokat akik ennyire féltek az élettől. Akik meg sem próbáltak felállni. Mert eddig azt hittem, hogy nem próbálják.
Mi van ha rosszul hittem?  Meggyónhatom még vala ezt a bűnömet? 
Már egyébként nem ítélem el őket. Őket, akik képesek voltak mégis valamilyen döntést hozni a legnehezebb pillanatban is. Sőt felnézek rájuk. Most ezt olvasván dilisnek tartasz? Azt hiszed nincs ki a négykerekem? Lehet jól hiszed. Lehet már becsavarodtam és ez lehet annak az oka, hogy keresve sem találom magam önmagamban. Furcsa, de azt hiszem a saját magam legmélyebb mélységébe esett csapdába a lelkem, ami csak zuhan és zuhan. Néha lebeg. Például ha alszom, vagy ha mosolygok. Ha őszintén mosolygok. De az mostanában nem tart olyan sokáig. 
A lebegést általában keserű pofára esés követi. Valami hideg fémre. Arccal előre. Az egész momentum fáj, olykor azt hiszem, hogy többet sosem leszek képes felállni és lehetetlenség lesz leporolni a ruházatom, de valami kis hang minduntalan erre kér. A hang pedig a Te hangod. Mindig olyan lágyan és kedvesen szólsz hozzám. A tekinteted pedig csak azt tudja sugározni felém, hogy minden rendben. Csodásnak tartasz, és szerencsésnek érzed magad, hogy a tiéd vagyok. Tudom, hogy így érzel, de ez nem fair. Nekem kellene hálásnak lennem, hogy még most is velem vagy. 
Szeretném, hogy tudd, az utolsó pillanatban is a Te hangod ad majd vezényletet. Úgy fogom elhagyni az élők sorait, hogy Te segítesz majd át. És így biztosan nem fog fájni. Valószínűleg ezért sem félek a haláltól. Hiszen Te leszel az én fekete angyalom.
De még jó itt lenni. Nézni az esőt. Érezni, magamba szívni az illatát. Ezt az egészet miattad szerettem meg. Emlékszel a napra? Bohókásan hangozhat, de én naivan azt hittem ez is csak egy ugyanolyan nap lesz. Hogy majd felkapom ugyanazt a túrabakancsot, felveszem a legelnyúzottabb pulcsimat, és újra megmásszuk a 'megmászhatatlant'. Mert mi csak így hívtuk az alig 20 perce innen elterülő magasságot, amit hegynek definiálni túl nagy vétek volna. Már akkor is imádtunk a szabadban lenni. A fűben ülve nézni a napkeltét és a napnyugtát, mikor mit engedett időnk szűke. Ennél romantikusabb programot még keresve sem találhattunk volna. Aznap este is minden tökéletes volt. A kockás pléd, az édes pezsgő, a narancsos nap. Te. A mosolyod, a csillogó szempárod, és a remegő kezed. A tenyered izzadt, de a lábszárad az esővíztől volt nedves. Ugyanis míg felértünk rendesen eláztunk. Én akkor bosszankodtam is. Utáltam, hogy mindenem vizes volt, azon meg csak kínomban nevettem, hogy a te feneked is nedves volt. De mire felértünk, mintha egy isteni jelként születve, az eső elállt. A nap még egy utolsó lehetőség gyanánt felvillant az égbolton. Narancsos fénye lassan elhalni, lenyugodni látszott. Hosszú napja lehetett, pont mint nekünk, de mi még nem voltunk olyan fáradtak, mint az idős égitest. Leültünk a plédre, összebújtunk, majd kibontottad pezsgőt és néztük ahogy a nagy sárgaság, az a méretes tűzgolyó pihenni készül. Ekkor éreztem meg, és kezdtem értékelni az eső finom, tiszta illatát. Jólesett ezt belélegezni. Most is jól esik, bár ez a pillanat közel sem olyan varázslatos.
- Tudod, eltudnám képzelni, hogy így éljük le az egész életünket - akkor megelőztél a felszólalásban, de nem bánom, hogy ezt tetted. Sőt, nagyon jól esett hallanom.
- Szeretlek -
- Én is szeretlek. Hoztam neked még valamit - nem tetszett az ötlet, hogy akkor úgy hirtelenjében elváltál tőlem, felálltál és elviharoztál. Kutattál valami iránt, fogtad a fejed, erősen gondolkodtál. Tíz hosszú, idegtépő percre el is tűntél. Akkor és ott azt hittem, hogy a napnyugtát is lekésed majd. Még időben értél vissza. A kezeid üresek voltak, de még mindig izzadtak a tenyereid. Sosem láttalak azelőtt ilyen idegesnek. Visszaültél mellém, a bal kezedbe vetted a pezsgős poharat. Én kíváncsian vártam. Mit hoztál? Sütöttél esetleg valamit? Ez volt az egyik legnagyobb sületlenség amit megtippelhettem. A jobbal a nadrágzsebedben kezdtél kutatni, sajnos sötétedett, így alig láttam mit is akarsz kezdeni.
Talán csak a nadrágodat tisztítod. Ezt is egy opciónak hittem, de nem sokkal később, pusztán csak másodpercekre rá, egy kis dobozkát csúsztattál a támaszkodó kezemhez.
- Nyisd ki, kérlek. -
A doboz apró volt, és valamilyen kellemesen puha anyaggal díszített. A fedelét könnyen felpattintva olyan dolog, tárgy fogadott szemtől szemben, amire titkon még akkor sem számítottam. Egy eljegyzési gyűrű csinos személye.
- Ha te is szeretsz engem, gyere hozzám feleségül. Kérlek - addigra már a hangod is remegett, de talán csak az izgalomtól. Az fel sem merülhette benned, hogy az elutasítástól tartsz, hiszen arra egy egészen apró ki esélyed sem volt.
- Ha hozzád megyek megígéred, hogy mindennap ezt fogjuk tenni? - a jobb kezemben heverő pezsgőspohárral a lemenő narancsos égitestre mutattam, de közben csak a Te arcvonásaidat kerestem. Hol a napot, hol a gyűrűt, de a tekintetemet nem merted keresni. - Persze, hogy igen. Ezerszer is igen! - nem bírtam tovább húzni az agyad. Ilyen körülmények, és ennyi bevitt alkohol tartalom után már nekem sem ment ez a józanoknak való mulatság. És amúgy is. Minden tetszett. Minden tökéletes volt. Hogy nem térdeltél le, hogy útközben elhagytad a gyűrűt, amiért szinte a túra elejére vissza kellett menned, és hogy mégis ennyire izgultál, bár titkon tudtad a választ. Az eső is tetszett, ami mindenünket összevizezte. Az illata is, ami megpróbálta a fejemet kitisztítani, mégis megőrizte az éjszaka mámorosságát. De Te tetszettél a legjobban, és az a mérhetetlenül nagy szerelem amit már akkor is éreztem irántad.
Igen édesem, ezerszer is igen,
C.

2017. augusztus 18., péntek

2. levél - Te lettél a múzsám

Szia, 

Elgondolkodtam. Igazából nagyon sok mindenen, olyan dolgokon amik mostanában történtek velünk. Éppen a fogadalmam felett ülök. Vagyis jobban mondva csak egy csinos, üres hófehér lap felett. Valahogy sehogy sem jön most az ihlet, pedig régen annyi mindent írtam neked. Vicces, mert most is írok, de nem azt amit szeretnék Neked megírni. Sajnos Te még nem tudod mi is az, amit most ilyen szorgalmasan körmölök. És mi az, amihez egy apró kis szavacskát sem tudok megfogalmazni.
Figyelj csak, kitaláltam valamit! Kérhetek még Tőled egy utolsó kis szívességet? Most már tényleg nem lesz több, de ha ezt még be tudnád tartani nekem, én lennék a legboldogabb halott menyasszony. Szóval azt találtam ki, hogy mostantól minden levélben elbúcsúzok valamitől amit Te tettél kedvessé számomra. Arra gondoltam, hogy ezeket a búcsúzásokat nem lenne túl egyszerű és kényelmes együltében elolvasnod, így minden levelet megcímeztem egy dátummal. Kérlek ne ítélj el, de igen, jól olvastad. Mindent a lehető legapróbb precizitással terveztem meg. Mind az esküvő terén, mind a halálom terén. Természetesen a levelek egymásután következnek valamilyen megfogalmazhatatlan, fura, ok-okozati sorrendben. Ezekben segít eligazodni a dátum, a keltezés amit rájuk véstem.
  Azt hiszem ebben a levélben túl nagy butaság lenne a megismerkedésünkről beszélni. Hiszen tudom, hogy arra a napra Te is pontosan jól emlékszel. Minden kis apró részlet a memóriádban van mélyen elraktározva, pont úgy ahogy az enyémben is. Szerintem Te éppen most is ezt eleveníted fel.
Most is Téged nézlek.
Emlékszel erre a pillanatra? Mikor úgy tettem mintha nagyban a fogadalmat írnám, közben titkon valami egészen máson dolgoztam, valami sokkal nagyobbon. Ezen. Milyen érzés egyszerre két idősíkon mozogni? Meséld el. Vagy csak hagyd is, a szemed mindent elmond. Akkor is nagyon beszédes volt.
- Hogy haladsz vele? - ártalmatlan kérdés volt. Valószínűleg csak azt akartad tudni, hogy állok az írással. A Te lapod már amúgy is tele volt írva. Sejtettem, hogy nem kell attól tartanom, hogy pont az esküvőnk napján némulnál el. Hiszen tudom, hogy tiszta szívedből szeretsz. Hupsz, már csak szerettél. Látod, még nekem is nehéz megszokni, hogy a Te jelenedben, mikor ezt olvasod, én már nem vagyok. Annyira akarom, hogy az én jelenem tartósabb legyen. Ez pillanat. Mikor a piros puffon ülve, nyakig felhúzott lábakkal, újra tele ihlettel írok Neked.
- Szerintem a Tiedet nem tudom majd überelni - fáj olyan mosolyt erőltetni az arcomra, amivel még Téged is megtudlak vezetni. De valahogy ez az égető, elviselhetetlen érzés hirtelen tovaszáll mikor ajkaid akár csak egy kósza pillanatra is az enyémet érik. A csókod ugyanis mindig mindennek az elsöprő ellenszere volt, a legális fájdalomcsillapítója.
- Szép napunk lesz majd aznap, ugye? - mond csak, szerinted is akkor és ott ez a kérdés butaság volt. Ugye? Nem tudom miért kérdeztem, ne haragudj. Most így utólag olyan mintha csak egy hatalmas tőrt döftem volna a szívedbe, pedig nekem alig csak pár perce történt az egész. És így, hogy leírom, pontosan idézem magam, csak még fájdalmasabbá teszem az egészet, jól megforgatom azt a tőrt. Jézus, utálom magamat.
Nem is érdemeltelek meg. Sosem érdemeltek meg. Te annyi szépet hoztál az életembe, én meg ezt teszem Veled. Nemcsak, hogy feleségnek nem lennék jó, de még a menyasszonyi, sőt a barátnői szerepre is pocsék vagyok. Azért kérlek, hogy csak a szép dolgokra emlékezz. És ha lehet felejtsd el ezt az estét. Mikor a fogadalmakat kellett volna írnunk, de én cserben hagytalak. Bár, az igazság az, hogy miattad szerettem meg az írást. Nyilván előtte, a megismerkedésünk előtt is alkottam, de mikor Te megjöttél... Te lettél a múzsám, Te adtál ihletet, Te inspiráltál. A szerelmed, a tisztaságod, a csillogó szemeid. És a csókod. Megint itt tartok. Csak ismétlem magam. És ez nem egy jó ismérve.
Nagyon szerelmes vagyok beléd! És nagyon hálás is vagyok Neked. Mert a hobbimat a szenvedélyemmé változtattad. Az írást adtad a csodás jelenléted mellé ajándékba nekem. A kitartást, a küzdést, és azt, hogy ne adjam fel. Mert hidd csak el, nem viccelek. Küzdöttem édesem, olyan erősen küzdöttem ahogy eddig még soha semmiért. Foggal és körömmel harcoltam érted, azért, hogy megéljem az új napokat, hogy kitartsak, hogy hagy tehessem meg azt a luxust, hogy minden reggel ágyba vigyem Neked a reggelit. Fáradt szemeim előtt annyiszor lejátszódott már a kép. A kép melyben boldog, jóllakott óvodás módjára arrébb rakod a tálcát és magad mellé visszarántasz az ágyra. Éreztem a sajátos, enyhén édeskés, mentolos illatod, arcszeszed, és azt a különleges csókot amit a vállamra szoktál adni. Minden olyan tökéletes volt. Lehetett volna. 
Nem akarlak bántani ezekkel a levelekkel, de ha már egy fogadalmat nem tudtam ajándékozni Neked, amiben a szerelmemet bizonyítom, biztosítom irányodban, akkor legalább ezt hagy adjam oda. Akarom, hogy tudd nem adtam fel. Nem azért hagytalak el mert feladtam magunkat, a jövőnket, a szerelmünket, hanem mert megtörtem. Én harcoltam volna, de már a testem nem bírta. Ketté váltunk ott bent, két ellentétes oldallá, vetélytárssá. Bármennyire akartam. Nem ment. Sajnálom.
 Hiányzol.
C. 

2017. augusztus 13., vasárnap

1. levél - Tudom

Szia,

Mire ezt olvasod én már nem vagyok. Tudom, hogy most utálsz, értetlen vagy és megrögzötten okokat keresel. Mindenben és mindenkiben. Leginkább magadban. Tudom, hogy ezt teszed, ne is tagadd! Ismerlek... 
Ezért is gondoltam arra, hogy megírom ezt a magyarázkodólevelet. Meg az ezt követő jó párat, amit még megkapsz mellé. Légy szíves olvasd el! Tudom, na jó igazából csak sejtem, mennyire is fájhat ez Neked.  Azt is megértem, hogy gyűlölsz, és legszívesebben tűzre vágnád ezeket, sőt, lehet már megtetted és ezt a sort türelmetlenséged, valamint dühöd csillapíthatatlansága okán már nem is olvasod, de akkor Te nem az a férfi vagy akihez hozzáakartam menni. Akinek nem is olyan régen igent mondtam. 
Tudom, hogy olvasod. 
Tudom, hogy itt vagy velem és segítesz. Átsegítesz azon az úton amin nemrég indultam el, akkor még egyedül. Hiszen arra nem kérhettelek volna, hogy kelj velem útra. Az még tőlem is az önzőség legtapinthatatlanabb korlátját súrolná. Ezért is kérlek meg most arra, hogy ne is gondolkozz semmilyen butaságon. Te nem vethetsz véget az életednek! Tudom, hogy ezt pont én nem kérhetem, aki ilyen aljas módon hagyott magadra Téged, de ha lehet egy utolsó kívánságom. Az hagy lehessen ez. 
Ugyanis szeretném, hogy élj, tapasztalj, és szeress még úgy, ahogy azt velem, irántam tetted. Hogy nevess ha kell, és bátran sírj mikor a tested és a lelked azt kívánja. Nem akarom, hogy szégyenkezz, hogy azt hidd ez a Te hibád, hogy ez egy büntetés, vagy a karma, mert ez nem igaz. És ha az is volna, tudnod kell, hogy mindez nekem sokkal jobban fájt.
Furcsa magamról múltidőben írni. Az érzelmeimet mulandónak venni, pont ahogy a testemet is. Kezdetben azon is gondolkoztam, hogy vajon múltidőben írjak-e neked, vagy jelenben? Szerinted jól-döntöttem? Jó érezned, hogy még egy kicsit itt vagyok veled, vagy frusztrál így olvasni? Ne haragudj ha az utóbbi.
Szóval ott tartottam, hogy fájt. Fájt döntést hoznom, azt újból és újból átgondolnom úgy, hogy közben előtted, előled titkoltam, titkolóztam. Fájt megjátszani, hogy minden rendben, mosolyogni mikor legszívesebben tiszta szívemből csak sírtam volna, megjátszani azt ami nem valós. 
Most már érted már miért kérlek meg dolgokra? Nem akarom, hogy neked is akkora szenvedés legyen az élet, mint amilyen nekem ezekben az utolsó napokban volt. Mostantól sosem akarlak ily' mértékben szenvedni látni! Csak azt akarom, hogy egy teljes és csodálatos életet élj. Hogy elvegyél egy lenyűgöző lányt -aki titkon nálam sokkal jobban főz-, hogy családod legyen és egy szép vizslád. Hogy a gyerekeidet focizni taníthasd és, hogy mesélni tudj majd nekik rólam, ha már eléggé megérnek hozzá. Ugye mesélsz majd nekik, ugye majd megismernek? De kérlek ne úgy mutass be nekik mint a lány, aki az esküvőtök előtt egy nappal végzett magával, jó? Mert ez még az én memoáromnak is túl groteszk lenne. 
Érzem, hogy ezt olvasva most mosolyogsz. 
Még csak annyit akarok írni, hogy imádom a mosolyod. Kérlek sose rejtsd el, oké?! Imádom azt a kis görbe ívet, az arcod ahogy hirtelen megtelik ezernyi színnel ilyenkor, és a szemed ami mindig ragyog, ha boldog vagy. Igazából... rengeteg mindent imádok benned. Csomó olyan tulajdonsággal rendelkezel, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Ragaszkodást váltasz ki belőlem, ezért is hagytam titkon, hogy egyszerűen idáig fajuljanak a dolgok. Mert valahogy sosem ment a búcsúzkodás. Pedig ha már korábban megtettem volna... annyira sajnálom ezt a sok fájdalmat, dühöt és csalódottságot, amit most én váltok ki belőled! Sosem akartam, hogy miattam szenvedj. Mégis remélem, hogy egyszer, ezeknek a papíroknak köszönhetően majd megérted. Azt nem várom, hogy el is fogadd, csak értsd, hogy mit miért tettem.
Azt hiszem most már ideje búcsúznom. A szemeimet marja könnyeim, és még a menyasszonyi ruhámat sem próbáltam fel. Amúgy, a későbbiek folyamán lesz egy ugyanolyan boríték és benne egy ugyanolyan levél, mint amilyen ez. Csak egy kis különbséget lelsz majd benne, természetesen a levéltartalom mellett. Lesz benne egy kép. Egy kép rólam és a menyasszonyi ruhámról. Tudom, hogy balszerencsés a fiatal arát még a templom előtt abban a bizonyos fehér ruhában látni, de szerintem mi már nem lehetünk ennél szerencsétlenebbek. Ha majd kedvesnek érzed azt a képet, kérlek tartsd meg. 
Remélem tudod, hogy nagyon szeretlek innen és a létezésünkön túl is! Még találkozunk majd, ígérem, hogy nem csak az álmaidban. Most pedig ezt a levelet befejezvén kérlek búcsúzz el a testemtől. Ne fáraszd még magad a temettetés gondolatával, próbálj meg a sokkon felülemelkedni és légy nálam sokkal bátrabb. Talán ez az utolsó a legfontosabb.
Ölel, 
C.