2017. augusztus 20., vasárnap

3. levél - Esöjáték

Szia,

Képzeld ma zuhog az eső. Imádom az eső illatát, de hát ezt pont Neked nem kell elmondanom, leírnom. El sem hiszed micsoda megnyugvás csak itt ülnöm, a hideg ablakpárkának támaszkodva, s csodálnom a gyorsan, rohanva legördülő esőcseppek sajátos mozgását. Némelyik már az út felénél elfogynak. Ezek emlékeztetnek önmagamra. Mert úgy érzem én is csak az utam feléig értem el. 
Mikor ezt olvasod már nem vagyok. Én is elfogytam. Csak egy apró kis vízfolt vagyok a hideg üvegfelület közepén, amit majd a felkelő nap varázsa gyorsan elpárologtat. Mond csak, kínozlak ezzel? Hogy minduntalan mohón csak  halálomról kérdezlek. Igen? Akkor ne haragudj, csak tudod, nagyon félek. Valójában nem is a haláltól, hanem attól, hogy most kell mennem. Tudom, hogy nem játszhatom Istent, nem mondhatom, hogy az én döntésem helyes és igazságos, hogy az egésznek itt van az ideje, mert nem az, nem igaz. A döntésem önző, zsarnoki, gyáva és gusztustalan. Mindig is elítéltem azokat akik ennyire féltek az élettől. Akik meg sem próbáltak felállni. Mert eddig azt hittem, hogy nem próbálják.
Mi van ha rosszul hittem?  Meggyónhatom még vala ezt a bűnömet? 
Már egyébként nem ítélem el őket. Őket, akik képesek voltak mégis valamilyen döntést hozni a legnehezebb pillanatban is. Sőt felnézek rájuk. Most ezt olvasván dilisnek tartasz? Azt hiszed nincs ki a négykerekem? Lehet jól hiszed. Lehet már becsavarodtam és ez lehet annak az oka, hogy keresve sem találom magam önmagamban. Furcsa, de azt hiszem a saját magam legmélyebb mélységébe esett csapdába a lelkem, ami csak zuhan és zuhan. Néha lebeg. Például ha alszom, vagy ha mosolygok. Ha őszintén mosolygok. De az mostanában nem tart olyan sokáig. 
A lebegést általában keserű pofára esés követi. Valami hideg fémre. Arccal előre. Az egész momentum fáj, olykor azt hiszem, hogy többet sosem leszek képes felállni és lehetetlenség lesz leporolni a ruházatom, de valami kis hang minduntalan erre kér. A hang pedig a Te hangod. Mindig olyan lágyan és kedvesen szólsz hozzám. A tekinteted pedig csak azt tudja sugározni felém, hogy minden rendben. Csodásnak tartasz, és szerencsésnek érzed magad, hogy a tiéd vagyok. Tudom, hogy így érzel, de ez nem fair. Nekem kellene hálásnak lennem, hogy még most is velem vagy. 
Szeretném, hogy tudd, az utolsó pillanatban is a Te hangod ad majd vezényletet. Úgy fogom elhagyni az élők sorait, hogy Te segítesz majd át. És így biztosan nem fog fájni. Valószínűleg ezért sem félek a haláltól. Hiszen Te leszel az én fekete angyalom.
De még jó itt lenni. Nézni az esőt. Érezni, magamba szívni az illatát. Ezt az egészet miattad szerettem meg. Emlékszel a napra? Bohókásan hangozhat, de én naivan azt hittem ez is csak egy ugyanolyan nap lesz. Hogy majd felkapom ugyanazt a túrabakancsot, felveszem a legelnyúzottabb pulcsimat, és újra megmásszuk a 'megmászhatatlant'. Mert mi csak így hívtuk az alig 20 perce innen elterülő magasságot, amit hegynek definiálni túl nagy vétek volna. Már akkor is imádtunk a szabadban lenni. A fűben ülve nézni a napkeltét és a napnyugtát, mikor mit engedett időnk szűke. Ennél romantikusabb programot még keresve sem találhattunk volna. Aznap este is minden tökéletes volt. A kockás pléd, az édes pezsgő, a narancsos nap. Te. A mosolyod, a csillogó szempárod, és a remegő kezed. A tenyered izzadt, de a lábszárad az esővíztől volt nedves. Ugyanis míg felértünk rendesen eláztunk. Én akkor bosszankodtam is. Utáltam, hogy mindenem vizes volt, azon meg csak kínomban nevettem, hogy a te feneked is nedves volt. De mire felértünk, mintha egy isteni jelként születve, az eső elállt. A nap még egy utolsó lehetőség gyanánt felvillant az égbolton. Narancsos fénye lassan elhalni, lenyugodni látszott. Hosszú napja lehetett, pont mint nekünk, de mi még nem voltunk olyan fáradtak, mint az idős égitest. Leültünk a plédre, összebújtunk, majd kibontottad pezsgőt és néztük ahogy a nagy sárgaság, az a méretes tűzgolyó pihenni készül. Ekkor éreztem meg, és kezdtem értékelni az eső finom, tiszta illatát. Jólesett ezt belélegezni. Most is jól esik, bár ez a pillanat közel sem olyan varázslatos.
- Tudod, eltudnám képzelni, hogy így éljük le az egész életünket - akkor megelőztél a felszólalásban, de nem bánom, hogy ezt tetted. Sőt, nagyon jól esett hallanom.
- Szeretlek -
- Én is szeretlek. Hoztam neked még valamit - nem tetszett az ötlet, hogy akkor úgy hirtelenjében elváltál tőlem, felálltál és elviharoztál. Kutattál valami iránt, fogtad a fejed, erősen gondolkodtál. Tíz hosszú, idegtépő percre el is tűntél. Akkor és ott azt hittem, hogy a napnyugtát is lekésed majd. Még időben értél vissza. A kezeid üresek voltak, de még mindig izzadtak a tenyereid. Sosem láttalak azelőtt ilyen idegesnek. Visszaültél mellém, a bal kezedbe vetted a pezsgős poharat. Én kíváncsian vártam. Mit hoztál? Sütöttél esetleg valamit? Ez volt az egyik legnagyobb sületlenség amit megtippelhettem. A jobbal a nadrágzsebedben kezdtél kutatni, sajnos sötétedett, így alig láttam mit is akarsz kezdeni.
Talán csak a nadrágodat tisztítod. Ezt is egy opciónak hittem, de nem sokkal később, pusztán csak másodpercekre rá, egy kis dobozkát csúsztattál a támaszkodó kezemhez.
- Nyisd ki, kérlek. -
A doboz apró volt, és valamilyen kellemesen puha anyaggal díszített. A fedelét könnyen felpattintva olyan dolog, tárgy fogadott szemtől szemben, amire titkon még akkor sem számítottam. Egy eljegyzési gyűrű csinos személye.
- Ha te is szeretsz engem, gyere hozzám feleségül. Kérlek - addigra már a hangod is remegett, de talán csak az izgalomtól. Az fel sem merülhette benned, hogy az elutasítástól tartsz, hiszen arra egy egészen apró ki esélyed sem volt.
- Ha hozzád megyek megígéred, hogy mindennap ezt fogjuk tenni? - a jobb kezemben heverő pezsgőspohárral a lemenő narancsos égitestre mutattam, de közben csak a Te arcvonásaidat kerestem. Hol a napot, hol a gyűrűt, de a tekintetemet nem merted keresni. - Persze, hogy igen. Ezerszer is igen! - nem bírtam tovább húzni az agyad. Ilyen körülmények, és ennyi bevitt alkohol tartalom után már nekem sem ment ez a józanoknak való mulatság. És amúgy is. Minden tetszett. Minden tökéletes volt. Hogy nem térdeltél le, hogy útközben elhagytad a gyűrűt, amiért szinte a túra elejére vissza kellett menned, és hogy mégis ennyire izgultál, bár titkon tudtad a választ. Az eső is tetszett, ami mindenünket összevizezte. Az illata is, ami megpróbálta a fejemet kitisztítani, mégis megőrizte az éjszaka mámorosságát. De Te tetszettél a legjobban, és az a mérhetetlenül nagy szerelem amit már akkor is éreztem irántad.
Igen édesem, ezerszer is igen,
C.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése